Odabent világosság volt. Kisfiú játszadozott a virágmintás szőnyegen. Néha lerakta játékait és az ablakhoz szaladt.
- Nohát! Hogy befagyott, nem látok ki rajta! – kiáltotta, s kis kezével el kezdte simogatni az üveget.
Jégvirág fagyos teste kissé összerázkódott a gyermek közelségétől, aki hiába próbálta meleg leheletével eltűntetni őt, hogy a kinti havas tájban gyönyörködhessen, makacsul ragaszkodott múlandó életéhez, és ellenállva a leheletnek, még jobban feszült az ablakra. Kisfiú ujja hegyével elkezdte körbe rajzolni.
- Milyen szép vagy! – súgta neki, s ő boldogan itta a gyermek szavait. Igyekezett még apróbb mintákat rajzolni maga köré, hogy a szoba kis lakója sok örömét lelje benne. - Vigyázz jégvirág! Az nem a te világod! – figyelmeztette a fagy.
- De hát a kisfiú…
- Ó, ne törődj vele! Ha nem vigyázol magadra, és megérinti szívedet, sérülékennyé válsz!
- Sérülékennyé válok? – csodálkozott.
Mégis alig várta a pillanatot, mikor a szobában világosság gyúl, s jól láthatja a gyermeket.