És ha egy kicsit csökönyös lennék - mondta a fiúnak -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.

Molnár Péter


Tavasz kellene
részlet/



Kiülni a domboldalba,
Hanyatt dőlni, az eget bámulni magasan fenn
Számban fűszál kesernyés ízével
A nyugalomból nagyot kortyolni újra.


Érezni a hűvös szelet,
Nap melegét, a kezed bársonyát arcomon itt
Hóval kevert könnyei cseppjével
A fagyott tél nem tér már vissza. Vége.


Este még kell a tűz az izzó-szisszenő parázs,
A sötét szobában veres árnyak a falon,
Jó illatú meleg.


Menedék-szavak,
Vágy-képek,
Emlék-szilánkok.
Szeretet-mozaik.


A sötétben a szemed keresem lehunyt szemmel,
Az érintésed,
A kezed nyomát az arcomon.
A csókod ízét tétován félénken,
Ahogy megremegsz picit.


A hangod
Csobog
Nyugtat
Feloldoz
...

Wass Albert

Emlékezés egy régi márciusra



Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola
glédában állt, mint még soha
Valaki a Talpra Magyart szavalta.

Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta a sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző, meg a pap
s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót,
vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta,
hogy mi is történt
ezelőtt sok, nagyon sok évvel.

Hősökről beszélt és csatákról
s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt
valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is, a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét
s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek
hangosan megszólalt hátul:
“Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott
és azt felelte:
“Amikor hazajönnek a katonák, fiam.”

Ó, hóvirágos régi Március...!
Azóta mennyi vér ömlött megint,
s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy “szabadság!”

Voltunk azóta hősök, mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok,
honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak
a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta
propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!

És mind a négyszer esküdtek reá,
hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek!
Élők s holtak mind ezt akarták...?

S mi lesz, ha majd egy szép napon
megkérdezi egy kisgyerek:
“Édesapám, mi a szabadság...?”

Ó, hóvirágos régi Március...
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen: fiam,
szabadság az, ha majd
hazatérhetünk mindannyian.

Miért követsz, te mocskos bánat, miért lépsz be előttem a szobába, miért fekszel be előttem az ágyba, ahol az öröm vagy a nyugalom várna nélküled, miért érzem nyomodat minden tárgyon, melyet megérintek, minden poháron, melyből inni akarok, minden szájon, amely fölé hajolok? Nem ápollak bánat, nem melengetlek, nem ünneplem árnyaidat. Ordítva tagadlak, kiabálva követelem az önfeledt és könnyű örömet, nem cifrázlak szép, nemes szavakkal, nem hiszem, hogy te vagy az igazság. Csak azt tudom, hogy vagy. Utállak.

Fáj az emlék, mégis öröm, álmaimban minden percem veled töltöm. Nem tudlak és nem is foglak elfeledni, kár, hogy így kellett megtanulnom, szeretni.

Angyalként a pokolban
Ördögként a mennyben
Szinte mindegy –
Vendég vagyok mindenhol
Minden sírást, csalást, könnyet és karcolást
Minden patakot, folyót és tengert
Hullámot és szélcsendet
Megérkezést, settenkedést és hazaérkezést
Némaságot és kiáltást
Köszönök
Mindent!

" Ha fáj a szíved te csak dalolj, Ne lássa senki, hogy a szíved sajog, Maradj csendes mint a sír, S mások előtt soha ne sírj, Elmondom amit én tanultam, Nem nagy dolog de én megfogadtam, Sírni nem szabad még akkor sem ha fáj, De néha sírni is muszáj, Én ott sírok ahol senkise lát, Olykor olykor felemészt a magány, De én a sötétbe sírok mint egy elveszett lány, Én nem szégyenlem a sírást hisz nem a gyengeség jele, Hanem azt jelenti, hogy van szívem s érzek vele! "

" Senki sem tudja, hogy az élettől mire számíthat, Ezért ne vesztegesd az időt, mert minden egyes nap számíthat, Azt mondják, hogy a sorsunk meg van írva, Ezért minden egyes perc számít az élet pillanatába, Nem tudod, hogy a holnapi napot meg e élheted, Nem tudhatod, hogy meddig tart az életed, Ezért ne szomorkodj mert az emberek megszületnek, S egy váratlan pillanatban az életüket veszítik s örökre eltünnek! "

"Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat."

"A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát."

"Megpróbáltam visszaszámolni, de képtelen voltam rájönni, hová tűnt nyomtalanul az a sok-sok nap. Azok a feszültséggel, aggodalommal teli hetek... miközben állandóan, rögeszmésen foglalkoztatott az idő, a saját időm valahogy észrevétlenül eltűnt. A tér, amelyben még volt lehetőségem átgondolni a dolgokat, és terveket szőni, elfogyott. Kifutottam az időből."

"Mindannyiunknak van olyan rejtett képessége, amely valószínűleg örökre ismeretlen is marad. Mégis a szövetségesünkké tehetjük."

Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő,tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta.
Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínűleg semmi baja,
de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ......

És mégis, úgy tűnt, túl tudom élni ezt is.

A folyó partján ültem, és sírtam. A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek. A folyó partján ültem, és sírtam. Éreztem, ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a vízzel, amely a lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtől és a szívemtől - ez az összes víz beleömlik a tengerbe. Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem,az egész utat, amit megtettünk. Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.