2010. december 31., péntek


"Minden mire vártam egy képben megláttam,
majd álmaimban, angyalként szálltam.
Kéz a kézben, forró lázban,
a fényed melegített hogyha fáztam.
Kaptam valamit, kérlek ne vedd el!
Hiányzol nekem, kérlek ne menj el!
Az egyetlen dolog az életemben,
mi biztos kell nekem, az te vagy nekem!
Te vagy a levegő, mi nélkül nem élek,

te vagy a biztonság, melletted nem félek!
Mondani bármit vagy tenni mit szeretek,

tudom mondtad nem érzed, hogy szeretlek!

De így van, csak hinned kellene bennem!
Szeretni fájdalom után én is mertem.
A szemedbe néztem és láttam a szépet,

a szemed be hunytad és éreztem a véget.

De én megteszek bármit csak légy velem kérlek,
mert nélküled szürkének látom a kék eget,
nélküled nem láthatom a lényeget!
Míg nem voltál, nem ismertem a szerelmet,
míg nem voltál, megvetettem az életet,
hogy maradsz az egyetlen mit remélhetek,
hogy elmész, mitől félhetek,
hogy elmész,
mert nélküled nem élhetek!"

2010. december 29., szerda


Azt mondják a villám nem csap be kétszer ugyanoda, de ez csak mítosz. Nem történik meg gyakran. Rendszerint már elsőre is talál. Amikor 30000 ampernyi elektromosság telibe talál, azt megérzed. Elfeledtetheti, hogy ki is vagy. Megégethet, megvakíthat, megállíthatja a szívedet, és súlyos belső sérülést okozhat. (...) Valami, ami egy milliszekundum alatt történik, örökre megváltoztathatja az életed.

2010. december 28., kedd


sírtam és nevettem egyszerre, gyűlöltem és szerettem egyszerre, adtam és elvettem egyszerre, erős és gyenge voltam egyszerre.

könnyebb azt mondani, hogy nem szeretlek, minthogy bevallani: odavagyok érted!

Kezdetben jött tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak. (...) Ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél , se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit se sem akarok tudni.

Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

Azon tűnődtem, vajon van-e értelme egy kudarcba fulladt szerelemnek? Ami eltűnik, az egyenlő valamivel, ami soha nem is létezett? De most már tudom, hogy van - itt volt az értelme. Mert a szívet tépő fájdalom ellenére boldog vagyok, hogy beléd szerethettem.

2010. december 25., szombat


Odabent világosság volt. Kisfiú játszadozott a virágmintás szőnyegen. Néha lerakta játékait és az ablakhoz szaladt.
- Nohát! Hogy befagyott, nem látok ki rajta! – kiáltotta, s kis kezével el kezdte simogatni az üveget.
Jégvirág fagyos teste kissé összerázkódott a gyermek közelségétől, aki hiába próbálta meleg leheletével eltűntetni őt, hogy a kinti havas tájban gyönyörködhessen, makacsul ragaszkodott múlandó életéhez, és ellenállva a leheletnek, még jobban feszült az ablakra. Kisfiú ujja hegyével elkezdte körbe rajzolni.
- Milyen szép vagy! – súgta neki, s ő boldogan itta a gyermek szavait. Igyekezett még apróbb mintákat rajzolni maga köré, hogy a szoba kis lakója sok örömét lelje benne. - Vigyázz jégvirág! Az nem a te világod! – figyelmeztette a fagy.
- De hát a kisfiú…
- Ó, ne törődj vele! Ha nem vigyázol magadra, és megérinti szívedet, sérülékennyé válsz!
- Sérülékennyé válok? – csodálkozott.
Mégis alig várta a pillanatot, mikor a szobában világosság gyúl, s jól láthatja a gyermeket.

2010. december 20., hétfő


A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem is jöttem föl a felszínre többé.


Valahányszor fenyegetőzött, azonnal feltétel nélkül kapituláltam. Mindent beismertem. Hibákat, amelyeket el se követtem, szándékokat, amelyek soha eszembe se jutottak. Ha rideg és kemény volt velem, könyörögtem: legyen újra jó hozzám, bocsásson meg, szeressen.

2010. december 19., vasárnap


" ..mint víz és tűz, az őrület űz de én mégsem tudnék nem gondolni rá. " :]

2010. december 16., csütörtök


Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.

"Azt mondta, hét nyelven beszél folyékonyan. Azt is mondta, hogy bármilyen nyelvet felismer. Azt mondta, hogy Ő egy zseni. Hogy mindent meg tud javítani. Nyelvbotlás nélkül ki tudta mondani, hogy dezoxiribonukleinsav vagy termékspecifikáció. Mindenben tökéletes volt. De... Ha ennyire tökéletes, ennyire zseni és ennyire okos, akkor miért nem volt képes kimondani azt az egyetlen, 9 betűs, egyszerű szót, hogy "SZERETLEK"?! "

"Könnyes szemmel a hívásod várom,a fájdalom ajtaját magamra zárom. Bújtass el,hisz egyedül fázom,s lelkedben szeress,ha néha hiányzom."

És ha látod, hogy minden a legnagyobb rendben Gondolj rám, és bízhatsz bennem Hadd éljem az életem ennyi mit kértem És ha fájt neked nagyon, mindaz mit tettem Bocsásd meg akkor még jónak véltem Az Isteni átok én a véremmel feleltem Oda álltam ha kellett és megégtem Átgondoltam mindent nem féltem Ahogy most sem tehetem az árral szemben Hazug MC helyett, egy kirekesztett lettem Saját világom 6 nap alatt teremtettem A 7. nap bűnös én Istent megöltem Mert rájöttem ő csak bennünk él És a másik világ kik, ölnek a hitünkért Mi van velük mit remélnek minek élnek Adnak életet, hogy elvegyék végleg? Milyen világ hol a madarak magasra szállnak Mert az embertől ki gyarló félni tanulnak? Milyen világ hol a gazdagság reményében ölnek le százakat, Hol egyszerű játéknak tűnő gaztettek irtanak falvakat? Milyen világ, hol egyre hallgatod érthető szavaim Mégsem tudod túltenni magad nem védenek már a falaim, Nem védenek már a falaim


Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.


2010. december 12., vasárnap

"A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk."

Huszonhárom

Egy kő esett,
de
kétszer csobbant -
háromszor kérted,
de
négyszer lobbant
lángra.

most döntsd el te: kinek a hibája.

mert ha ötödször majd rád esik,
hat darabra szakad megint,
hetedik nap
nyolcadik órájában,
várlak majd a temető
virágzó illatában;

s majd elolvassuk együtt
a kilencedik sír tizedik szavát -
örök sötét lelkem tavaszát
csodáljátok, tizenegyen körbeülve,
tizenkét bal karon tizenhárom vágást ejtve,
tizennégy csepp vért hullatva,
tizenöt felé szaladva;

tizenhat álmunkból öntünk majd jövőt,
tizenhét farkasból horgolunk bárányfelhőt...
tizennyolc év múlva pedig találkozunk,
húsz év távlatából múltunkon csodálkozunk,

huszonegy lapot kiosztva,
huszonkét sírt kifosztva

huszonhárom

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok ki, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam , hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.
Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy kiraboltak.


Köszönet, megbecsülés, hálaadás. Mindegy, melyik szót használod, mind egyet jelentenek, az örömet. Örülnünk kellene, hálát adni, hogy vannak barátaink, családunk. Örülni annak, hogy élünk, akár tetszik, akár nem. Talán mégsem kell feltétlenül örülnünk, talán a hálának semmi köze az örömhöz. Talán a hála csak annyit jelent, hogy felismerjük, mi is az, amink van. Megköszönjük a kis győzelmeket.

2010. december 4., szombat


Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat - a szüleinket, a férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat.


Ha végleg elhagysz, az én életemnek megszűnik az értelme. Ha hagylak elmenni, soha többet nem látlak viszont. De hiába próbálok küzdeni ellene, csak halasztom a halaszthatatlant. Szembeszállok mindennel, hogy még egy percet eltölthessek veled, és ha ez lehetséges, akkor egész életemben érted fogok küzdeni, azért az egyetlen percért, és azért az egy kimondatlan szóért!