A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér.

A lélek levegője a szeretet. Nem látjuk, mégis érezzük. Lelkünk magába szívja, és él. És ahogy testünk levegőjét más élőlényeknek köszönhetjük, úgy lelkünk levegőjét is. Annak köszönhetjük, aki szeret.

Felkelsz, rohansz, lefekszel. Égeted életed gyertyáját. De vajon van értelme? Ad-e fényt, vagy csak pusztul, fogy? Nem lehet mindig így élni: csak menni, menni, semmivel nem törődni, semmire nem gondolni, elnyomni az érzést, a hiány érzését. Nem, nem lehet így leélni egy életet. Vagy csak lelkileg megnyomorodva. De az nem élet. Az csak lét.

Az arc, amely korábban egy volt a sok közül, a lélek által egyetlenné válik. (...) Mindenki láthatja, de csak egy veszi észre az arcot. Csak egyvalaki látja meg benne maradéktalanul a lelket.

Tudok különbséget tenni jó és rossz között. Csak az ember néha behunyja a szemét, hogy ne lássa a rossz dolgokat. És abban reménykedik, hogy mire kinyitja, már csak a jót látja meg.

Szokták mondani a meghalást úgy, hogy megboldogul. (...) Ugye attól függ, mi lesz a halál után. Aki hívő, az valamiféle föltámadásban, mennyországban, Paradicsomban reménykedik, ilyen értelemben jelenthet boldogságot. Aki pedig anyagelvű, tehát nem gondolja, hogy kapunk újabb esélyt... talán az is lehet boldog, például mert a halál megszünteti a szenvedését és fájdalmát, ha beteg.

Nem tudom, miképpen és mikor halok meg igazán, de nem szeretnék egészen fájdalommentesen meghalni. Gyorsan, azt igen, de nem fájdalommentesen. Csak egy pillanatig fájjon, de akkor nagyon, hogy érezzem, van, volt azért valami különbség a mostani és az azutáni között, e között a halál között, ahogyan élek, és a valóságos halál között. Ha minden fájdalom nélkül egyszerűen elaludnék, azt hihetném, hogy mindig halott voltam, és egy halott álmodta néha, hogy él.