Legyél boldog, még akkor is, ha sírni kell.
Vigyorogj egyedül, hogyha nincs kivel.
Legyél boldog még akkor is, ha nagyon fáj,
Legyél boldog még akkor is, ha nem muszáj.
Legyél boldog még akkor is, ha meghaltál,
Örülj annak is, ha semmit nem kaptál.
Legyél boldog még akkor is, ha nagyon fáj,
Legyél boldog még akkor is, ha nem muszáj.

"Jól teszed, ha arra biztatsz másokat, hogy nevessenek veled, amikor kineveted önmagad. Meglehet bolond vagy, de bizonyosan te vagy a vezér a bolondok között."

El akarok tűnni,
meg akarok szűnni,
A semmibe rohanni
Kívülről rohadni.
De ne aggódj, nem kiáltok.

Unom a haragot,
Unom a visszhangot,
Unom a lelkiismeret
harangjait a fejemben
De ne aggódj, még nem kiáltok.

Elegem van magamból
Elegem van a gyűlölködő hangból.
Elegem van, hogy nincs hová bújnom,
Hogy mindig ugyanazokat a szavakat fújom.
De ne aggódj, csak belül kiáltok.

Szeretném látni a fényt a végén,
Szeretném megélni álmaim lényét.
Szeretném, ha nem fájna ennyire
Szeretném, ha lényem eltűnne messzire.
Most már aggódj, mert már kiáltok.

Eltévedtem, merre tartok? Fekete ürességet látok. Üres minden: a táj, a szavak, üresek a lelkemben a falak. Kiürültem, nincs bennem semmi. Úgy érzem már ideje menni. Bukott vagyok, egy Földre tévedt lélek, tulajdonképpen minek is élek? Körbenézek, de igazából nem látok, halott minden e világon. Csupasz szobák, arctalan arcok, felesleges küzdelmek és harcok. Elfáradtam, nem akarom tovább, viszlát fényesség, viszlát világ. Nem fáj már semmi, nem akarok lenni. Mosolygok, mert az őrület utat tört, mosolygok, mert már nem érdekel....Őrült mosoly, akarod látni?

Látom a szemed,
Benne vagyok.

Hallom a szíved,
Nekem dobog.

Érzem az ajkad,
Csókot adok.

Érintem tested,
Vágyam lobog.

Hiszem, hogy mindig
Neked vagyok.

Egy árva lélek
Egy szörnyű álmom volt,
egy álmom mi rólam szólt
Mint árnyék bolyongtam,
holt szívem markoltam.
Holt szív volt csak ,tudom.
Mégis fájt az nagyon.
Fájt, mert vére elhullt,
fájt, hogy éltem elmúlt.
Fájdalommal küzdve
haladtam előre.
Félelmeim között,
mint árva üldözött.
Szürke felhők alatt,
ahol nem süthet a nap.
Elértem végcélomhoz,
egy durva sírhalomhoz.
Nem jelölte márvány,
de mellette állván,
biztos voltam benne:
ez testem nyughelye.
Sírtam volna könnyen,
ha lett volna könnyem,
de inkább csak álltam,
nem híve mit láttam.
Elkorhadt bütykös fák,
megannyi karmos ág,
körben száraz virág;
sír körül holt világ.
Így éltem hát véget,
elfeledtek végleg.
csak lelkem szállt tova,
de hova, oh ,hova?

"Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a tiedet gondatlanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt."