Ültem, ültem és nem tudtam gondolni semmire, mert minden fájt. Gyötrődtem, mert elhagytak, mert nem értenek meg, mert nem hallanak, csak tettetik. Nem látnak, nem nevetnek rám....őszintén, vagy sehogy. Jobb ez így, biztattam magam, mások is, mégsem megy. Egy helyben toporgok és az érzés néha már annyira eluralkodik rajtam, hogy nem tudok, nem is akarok ellene tenni. Felemészt. Az örök optimista most nyugodni tér, nem megy....talán nem is kell. Elvárják, mindent elvárnak az embertől és újra és újra csak csalódást okozok. Csak még egyszer, egy esélyt kérek, ha kapok. Kitől? Az élettől.