Láttam a szeretetet. Láttam rózsák között járni a nyárban. Aranygyűrűjére nap nevetett, s olyan szép volt a szeretet! Aztán találkoztam a szeretettel út közben. Súlyos terhet vett fel: mások terhét. Játszó kisgyermekhez hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz. Ott is találkoztam vele, ahol hullt a fák sárga levele: betegségben, ínségben, szenvedésben. Mindenütt boldog szolgálatra készen. S láttam fekete, fényevesztett napon. Hordozta a keresztet. Mert testvére veszélybe tévedt, utánament, nem latolt, kérdett, és nem maradt ideje semmi szennytől, mélytől visszarettenni. Ment, amerre tövisek téptek. Soha nem láttam olyan szépnek!